Mivel a kilégzés a bolygóideg vezérlése alatt áll, a kilégzések időtartamának növelése révén aktiválni tudjuk idegrendszerünk nyugalmi tónusát, az üss vagy fuss reakció pedig gátlás alá kerül. Nem véletlen, hogy a legtöbb medítatív és relaxációs hagyomány a kilégzések időtartamának növelésére épül a légzésfrekvencia önkéntes lelassításán keresztül.

Az évezredes keleti hagyományban a légzés a legtöbb meditatív gyakorlat lényeges aspektusa és a meditatív tudatállapot, a „szamádhi” elérésének döntő tényezőjének tekintik.  A légzést „pránának” nevezik, ami egyszerre jelent „lélegzetet” és „energiát”. A „Prána-jáma” szó szerint a légzés szabályozását jelenti és olyan légzéstechnikákat foglal magába, amelyek célja a légzés közvetlen és tudatos szabályozása.

Ezzel szemben a nyugati világban a légzéstechnikákat vallási vagy spirituális hittől függetlenül leginkább a stressz csökkentésére, valamint terápiás célokra használják (pl. biofeedback, progresszív relaxáció, autogén tréning). A nyugat embere leginkább abban hisz, amit mérni tud. Ennek eredményeként egyre több tudományos tanulmány számol be pontos leírásokról a meditáció által kiváltott mentális és szomatikus hatásokról.

Számos tanulmány foglalkozik a lassú légzéstechnikák (kevesebb mint percenkénti 10 lélegzetvétel) jótékony hatásainak hátterében álló pszichofiziológiai mechanizmusainak azonosításával. Modern képalkotó eljárások segítségével ma már objekítv képet kaphatunk a légzés előnyös testi-lelki hatásait illetően.

Ezek a kutatások a különböző légzéstechnikák agyi aktivitásra gyakorolt hatásait olyan fiziológiai paraméterek mentén vizsgálják, mint az elektroenkefalográfia (EEG), funkcionális mágneses rezonancia (fMRI), szívfrekvencia-variabilitás (HRV) vagy a légzési szinuszartitmia (RSA).

Tanulmányok igazolják, hogy amennyiben percenként hat légzésre lelassítjuk a légzésünket, megváltozik a szívfrekvencia variabilitás és erősödik a paraszimpatikus tónus.